A lélek restaurálása és a festett teológia
/avagy rétegről rétegre az ikonfestészet fatábláján/
„A pompa ez, részvéttelen, derült”
A Képzőművészeti Egyetem festőrestaurátor-hallgatóinak nagyszerű tárlata adta a lehetőséget, hogy régi tervemet valósítsam meg. Az ikonokról beszéltem végzős és tizenegyedikes diákoknak az idei „pandémiaárnyékolta”, furcsa Prohászka-nap alkalmával. Évekkel ezelőtt Papp Miklós, görögkatolikus morálteológus előadásait hallgattam, amikor megfogalmazódott bennem, hogy a „festett teológiának” az ikonfestészetnek időtlen igazsága és modern üzenete egyaránt megragadható, és gyermekeinket gazdagítjuk azzal, ha beszélünk nekik róla.
Meggyőződésem szerint az értékek és az élet ún. nagy kérdései állandóak a világban. Diákjaink intelligens fiatalok, akik áhítják az életvezetésükre vonatkozó józan útmutatást. Az olcsó lét kunderai elviselhetetlen könnyűsége fenyegeti őket, a mottónak választott görög mondás ellenében.
Khalépa ta kala, vagyis a szép dolgok nehezek. Az ikonfestészet értelmezése sem könnyű út, de érdemes lépéseket tenni rajta. A lelki utazás a misztikára való megnyílás gesztusával kezdődik.
Igen, hiszen nekünk embereknek szükségünk van a misztikára. Homo capax Dei, az ember képes az Istenre, és éppen az ikon lehet az a kép, mely közelebb vihet Hozzá.
A keleti és korai kereszténység amikor Nagy Konstantin idején „feljön a föld alól”, akkor – érthető módon - idegenkedik a szobrok állításától. Érthető, hiszen a korabeli legendáriumokból tudjuk, hogy a keresztényüldözés idején számtalanszor megesett, hogy pogány kultuszok szobrai, bálványai előtt kényszerítették a - gyakorta vértanúvá lett -keresztényeket, hitük megtagadására. A fentiek miatt a figurális szentábrázolást felcserélte a képek kultusza. Ez a művészettörténeti (és főleg) teológiai átállás azonban nem volt zökkenőmentes, hiszen a zsidó-keresztény őshagyomány, illetve a később jelentkező iszlám kifejezetten tiltotta a Szent képi ábrázolását. A korai ún. monofizita eretnek szemlélet is kizárólag Krisztus lelki voltát hirdeti, megtagadva ezzel testi ábrázolásának lehetőségét.
Damaszkuszi Szent János (Damaszkusz, 650 körül +Jeruzsálem, 750 körül) bölcs gondolatai nyitják meg az utat az ikonfestészet előtt mondván, ha Isten Krisztusban látható módon emberré lett, akkor nem botrány többé, Őt látható módon ábrázolni. Jézus Krisztust lehet ábrázolni, csak nem mindegy, hogy hogyan. Az ikon nem szent képecske, nem „istenkézik” a szemlélő előtt, előttünk, hanem a szép dolgok súlyával tekint lelkünkbe, és számadásra hív.
„…magába-forduló tökéletesség…”
Az ikonfestészet három alapvetése, az ún. ikon-elvek megértése fontos lesz számunkra, hogy jól közelítsünk ezekhez a durva fatáblára, természetes festékekkel készített ábrázolásokhoz.
Az első ikon-elv azt hirdeti, hogy ezeket a képeket ketten festik. A művész manuális ügyessége, (mely szintén isteni ajándék) mögött ott munkál a Transzcendens. Az Őskép titokzatos erejével jelen van az ikonban, mikor az ikonfestő emberfeletti alázattal fordul a tárgyához. Böjtöl, imádkozik és Jákob szent harcával küzd, hogy méltó lehessen tárgya és Alanya megfestésére. Az ikon mentes a giccstől és a
modern ember „felvilágosult” individualizmusától, hiszen az ikonfestő nem a saját véleményét, hanem az Egyház tanítását ábrázolja. Egyházi elöljáró – rendszerint a püspök – dönti el, hogy az elkészült ikon a templomban kiállítható-e, dogmatikai értelemben hiteles módon tükrözi-e Krisztus egyházának útmutatásait.
A második ikon-elv föltárja, annak hatalmas szépségét, hogy a Szentnek egyszerre vonzó, és titkát őrző aspektusa is létezik. József Attila: Csöndes estéli zsoltárának alázatos igazsága csendül fel itt: „csodállak, de nem értelek”. Az indoeurópai nyelvek többségében a szent és a titok szó azonos tőről fakad. Az ortodox és görögkatolikus templomban az ikonosztáz ugyanezt a kettősséget szimbolizálja. Képei vonzanak, a bibliai történetek a gyerekek, vagy írástudatlanok előtt is feltárulnak, mégis elválasztja a profán teret a szentélytől. Iniciáció, vagyis beavatás nélkül nem léphet be a szent-titkos térbe akárki. A zsoltárok sokféleségét idézi itt az ikon és a díszes keleti ikonosztáz. Szinte hívja sarkallja szemlélőjét: „a lélek szemével nézz mögé, próbáld mind jobban megérteni!”. Akármilyen lelkiállapotban szemléljük is az ikont (vagy olvassuk a zsoltárt) választ kaphatunk legtitkosabb kérdéseinkre, hiszen „Ami a szó a fülnek, az a kép a szemnek.” hirdeti Damaszkuszi Szent János.
A harmadik ikon-elv arról szól, hogy nem csupán esztétikai, de etikai megközelítés is szükséges az ikonok megértéséhez. Folyamodjunk megint József Attila verséhez „Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.”! Érzésem szerint az ikon csodája ebben rejlik. Hiteles vallásosságunk nem szép hagyomány, hanem ember létünk egyetlen útja. A christianos, a Krisztust követő, keresztény ember az önmagával megajándékozott ember, aki ikonként tekint a teremtett világra, társaira és végsősoron önmagára is.
„…Jobb volna élni.”
A mai ember értetlenül áll az ikon előtt, és LED-lámpákkal világítja meg. Nem csodálkozhatunk e szent táblaképek népszerűtlenségén, hiszen esztétikai-etikai értelmezésükhöz csend, alázat és az önvizsgálat tiszta igénye szükségeltetik. A gyertyával megvilágított ikonra nem lehet, nem érdemes rápillantani, állnunk kell a tekintetét mert etikai síkon vár tőlünk választ. Nem kínál olcsó és gyors élményt. Felemel és méltóságunkhoz vezet el bennünket. Az ikon Krisztusa szigorú-szelíden küld háttérbe mindent, mi olcsó, mindent, mi felszínes. Nem mosolyog, főleg nem vigyorog, de biztosít minket értünk vállalt közösségével. Szent és megszentelő alternatívát kínál vélt kilátástalanságainkban is, akár a mélyből kiáltó zsoltárosnak.
A teológiai hitigazságok mélységes mély üzenete meg- és felfoghatatlan. Meglátásom szerint egyedül az ikonfestészet tesz átfogó kísérletet arra, hogy a szimbólumok nyelvén megragadja a megragadhatatlant, ábrázolja a szemmel nem láthatót.
A „symbolein” ’összeilleszt’ görög szóból származó szimbólum igyekszik távolról újra összeilleszteni a jelet átvitt értelmű jelentésével. Az ikonográfia csupa olyan témát ábrázol (angyali üdvözlet, a tanító Jézus, Szentháromság stb) melyekről képi tapasztalatunk nem lehet. Érdemes megnézni, hogy az amúgy merevnek és élettelennek titulált ikonok hogyan szólalnak meg a jelképek erejével.
A Pantokrátor ’Mindenható uralkodó’ Krisztus-ábrázolás gyakorta jelenik meg apszismozaikként a keleti templomokban, ahol az aranyháttér az örökkévalóságot jelképezi. A tanító Krisztus alakja nyitott könyvet tart a kezében, míg a csukott könyv ugyanitt, már az ítélkezést szimbolizálja. Krisztus különös kéztartása, mellyel a pap – keresztet rajzolva - áldást ad a hívekre, az IC-XC betűket mintázza, utalva Jézus Krisztus görög nevére. Az emberi ésszel felfoghatatlan képi értelemben megragadhatatlan unio hypostatica , vagyis Krisztus egészen isteni és egészen emberi volta szintén megjelenik az ókeresztény ikonokon a színszimbolika révén. A piros az arany színnel az Istent jelképezi, míg a kék lepel az emberi természetünket. Az ikonokon Jézus, aki magára vette emberi természetünket, azonosult emberségünkkel a bűnt kivéve, nem véletlenül jelenik meg kék lepellel a vállán.
Ugyanez a szín az angyali üdvözleteken szintén megjelenik, de itt Szűz Mária viseli, míg az arany-bíbor ruhájú Gábriel látogatja meg őt. A világtörténelem hatalmas IGENjét senki nem hallhatta, ábrázolhatatlan valóságát az ikon mégis elénk tárja, mikor az isteni üzenet piros színe – mintegy megfestett igenlésként - tükröződik az Istenszülő alakján. Az angyal liliomot, a szűz tisztaság jelképét nyújtja Mária felé. A jelenet hátterében megjelenő fa kettős szimbólum, az idő teljességét öleli át. A középkorban tartotta magát a hiedelem, hogy Krisztus keresztjét az eredendő bűn fájából ácsolták. Sok esetben – pl. Fra Angelico képein – a Protoevangélium, az Ősevangélium, vagyis a kiűzetés teljes jelenete is feltűnik a háttérben. Az élet teljessége, méltósága a jelképek visszfényében tündököl a klasszikus ikonfestészet képein.
„…Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.”
Különleges üzenetet hordoz az ikonképek fordított perspektívája. Míg a Giotto óta ismert perspektívában az ún. enyészpont felé tartanak a tér párhuzamos egyenesei, addig az ikonok furcsán elrendezett térélményt mutatnak. A magyarázat megint teológiai. Az egyenesek a szemlélő hívő szívében találkoznak, mintegy meghívva bennünket a szentek közösségébe. Andrej Rubljov Szentháromság-ikonján mintha a kehely egyenesen nekünk lenne az oltárra készítve (4. ábra).
Nagy örömömre szolgált, hogy a három osztályon kívül sokan megtisztelték előadásomat a jelenlétükkel. A művészet értékeinek átadása gyermekeink számára elemi, nagyszerű feladat. Nem újraírnunk, rövidítenünk, újra hangszerelnünk kell a régi – és talán olykor nehéz – szépséget, hanem érthetővé, szerethetővé kell tennünk azt, hiszen az örök kérdések örök válaszért kiáltanak. Kodály Zoltánnal szólva „Csakis művészi érték való a gyermeknek! Minden más árt neki!” Az ikonfestészet mély értékeivel való szembesülés erőfeszítést és alázatot igényel. Mi más is lenne feladatunk nekünk, pedagógusoknak, szülőknek, nevelőknek, mint e két - megfakult fényű - alapérték fontosságának hangsúlyozása a ránk bízott diákok színe előtt?
Budakeszi, 2020. november 26.
Kovács András
